Volt már olyan, hogy egy kapcsolatod csodásan indult és elmerengtél, hogy vajon fogtok -e ti egyáltalán valaha veszekedni? Aztán mégis azon kaptad magad idővel, hogy állandósulnak a konfliktusok és reménytelennek tűnik visszatalálni a kezdeti idillhez, szinte nem is érted hova tűnt az, akibe beleszerettél. „Hogy szerethettem ki a páromból, mikor annyira odavoltam érte és olyan jó ember?” – kezdődik az önmarcangolás, majd jönnek a játszmák, míg szép lassan kihűl a kapcsolat és jó eséllyel szakítás lesz a vége. De vajon törvényszerű, hogy ez legyen a csodálatosan induló kapcsolatoknak is vége?
Vissza a gyerekkorunkig
Bár úgy tűnik, hogy a párválasztás tudatos döntés, valójában a tudatalattink kész haditervvel irányít minket a háttérből. Egészen a gyerekkorunkig nyúlik vissza és annak függvényében keres mellénk párt, hogy ott milyen tapasztalatokat szereztünk. Ugyan minden kisbaba kiegyensúlyozottan érkezik a világba, attól függően, hogy a szüleink hogyan reagáltak az igényeinkre, alakul ki a biztonságérzetünk. A kielégítetlen szükségleteink nagyon mély nyomokat hagynak bennünk, minden komolyabb rossz élménynek megmarad bennünk a lenyomata, ezért aztán felnőttként igyekszünk olyan partnert keresni magunk mellé, aki megadja nekünk mindazt, amire gyerekként nagyon vágytunk, csak sosem sikerült megkapnunk.
Igen ám, de hiába tudjuk az eszünkkel, hogy mire vágyunk és él bennünk egy kép az ideális társról, aki boldoggá tudna tenni minket, a tudatalattink közben arra vágyik, hogy a partnerünk emlékeztessen minket a szüleinkre is, akiktől ezeket a sebeket kaptuk, amelyeknek a begyógyítására vágyunk. Vagyis pontosan olyan partnert keresünk magunknak a tudatalattink irányításával, aki jó eséllyel ugyanúgy nem fogja tudni kielégíteni a vágyott szükségleteinket.
Gondolj csak bele: ha beleszeretsz valakibe, először is hatalmas boldogságot és teljességet érzel, úgy érzed, hogy végre megtaláltad azt, akivel remekül kiegészítitek egymást. Jól esik a másik különbözősége, tetszik, hogy esetleg veled ellentétben sokkal lazább vagy éppen komolyabb stb. Aztán idővel persze éppen ezek lesznek sokszor a másik legidegesítőbb tulajdonságai. A jó szervező egyszerre kontrollmániásnak tűnik, a laza pedig linknek és így tovább. Na de akkor ezek szerint minden kapcsolat szakításra van kárhoztatva? Amint levesszük a rózsaszín szemüvegünket, egyszerre vége a boldogságnak?
Konfliktus nélkül nincs fejlődés és gyógyulás
Szerencsére nem, létezik megoldás! Először is nagyon fontos, hogy tudatában legyünk a saját sebeinknek és lássuk, hogy honnan gyökereznek a választásaink. Ezután el kell fogadnunk, hogy a konfliktusok igenis szükségesek egy párkapcsolatban, hiszek azok segítenek fejlődni. Nekünk, a párunknak és a kapcsolatnak is. A válás gyakran sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik, azonban gondolj csak bele: a párodtól ugyan meg tudsz szabadulni, a régről hordozott problémáktól azonban nem, viszed szépen magaddal tovább a következő kapcsolatba. Persze nem arról van szó, hogy mindenkivel együtt kell maradnod és mostantól soha senkivel ne szakíts. Inkább azt mondom, hogy a következő alkalommal, amikor valakivel igazán jól indul a kapcsolat és úgy érzed, hogy valóban erős és valódi a kötődés köztetek, ne rohanj el az első konfliktus elől! A konfliktus csak azt jelzi, hogy a psziché próbálja felidézni a régi és számára oly ismerős sémákat.
Két út áll ilyenkor előtted és a párod előtt: beleálltok az erőharcba és beindulnak a durva játszmák vagy megpróbáljátok meghallgatni és megérteni egymást. Hallgasd végig a másikat, valóban szánj rá időt, kérdezd meg tőle, hogy hogyan érezte magát gyerekként, mi bántotta, mi az, amit akár Te is jóvátehetnél ezek közül. Talán meg fogsz lepődni, hogy milyen könnyen tudsz segíteni a párodnak egy kis odafigyeléssel. Merj sebezhető lenni, Te is mondd el bátran, hogy mire vágysz, mik a szükségleteid és adj teret a párodnak, hogy a maga módján elégítse ki ezeket. Hidd el, hosszútávon csak az a kapcsolat tud jól működni, ahol a felek tudatosan igyekeznek egymást sebeit begyógyítani.
