Manapság a pánikbetegség mellett a leggyakoribb betegség a szociális elszigetelődés.
Az elszigetelődés a szociális kapcsolatok minimalizálódásával jár. Ez a helyzet kialakulhat önként vállalva, de az élet is hozhatja úgy, például ha gyermekünk született, vagy munkanélkülivé válunk, vagy akár betegségből való felépülés miatt. Ahogy Teréz Anya is mondja: „Napjaink legnagyobb népbetegsége nem a lepra vagy a tuberkolózis, hanem annak az érzése, hogy nincs ránk szükség, nem gondoskodnak rólunk és mindenki elhagy minket.”
A valódi emberi kapcsolat, a szeretet, az odafigyelés alapvető emberi szükségletünk. Mindenkinek igénye van rá. Ez a mi üzemanyagunk ebben a világban, ezzel élünk túl.
Gyakran mondják, hogy az ember társas lény. Központi érzésünk, hogy kapcsolódni szeretnénk a másikhoz, tartozni valakihez. Kapcsolódni úgy, hogy érintünk, beszélgetünk, vagy akár pötyögünk. Végülis mindegy, csak érjen valami külső inger, amely által nem érezzük, hogy egyedül vagyunk. Vajon tényleg ennyire félelmetes az egyedüllét? Te is így érzed?
Biztos hallottad már: A magány és az egyedüllét nem ugyanaz.
A magány ürességgel jár, kitöltetlen, csendes űrrel. Egyébként a nárcizmus egyik ismertetőjele és nagyon fájdalmas érzés. Attól függetlenül, hogy az ember társas lény, az egyedüllétre is szüksége van. Mindkettő ugyanolyan fontos. Fontos figyelnünk magunkra, a jelzéseinkre.
A mai rohanó és zajos világban mindenkinél eljön az idő, amikor besokall. Ilyenkor azt érezzük, hogy csend kell, amikor egyedül szeretnénk lenni. Nem kell inger, nem kell érintés, nem kell hang. Csak csend és semmi más! Azért, hogy meghalljuk végre magunkat. Azt a belső hangot, amelyet a nagy zaj, a külvilág elnyom. Végre találkozhatunk önmagunkkal. Sokáig nem kerülhetjük el ezt a magunkra figyelést, mert a testünk üzen nekünk. Ne feledjük, amikor a test indikál, akkor a lelkünkben valami baj van. Arra figyelmeztet bennünket, hogy figyeljünk magunkra.
Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik nem szeretnek/ nem tudnak egyedül lenni, vagy akár mi magunk is olyanok vagyunk. Ezek a személyek a csendet is nehezen viselik el. Amint hazaérnek bekapcsolják a rádiót, a televíziót, nyomkodják a telefonjukat vagy a számítógépet. Mindegy, csak ne legyen csend. Ne hallják meg a gondolatokat, a belső hangot, aki szólni akar és ne érezzék a magányt és annak a fájdalmát. Miért lehet ilyen rémisztő a csendes egyedüllét?
Egyedül lenni, ehhez erő kell. Az egyedüllét örömének átéléséhez nagyfokú önismeret, integrált személyiség kell.
Ha egyedül vagyunk, szembenézünk önmagunkkal, megéljük a fájdalmat és nem félünk tőle. Elgondolkodunk tetteinken, reakcióinkon, mások reakcióin velünk szemben, és mások tettein. Felismerésekre juthatunk magunkkal és másokkal szemben. Azonban ez lehet megterhelő. Fájhat. Nagyon. Ez természetes, ne fuss el előle.
Viszont azért, hogy ne érezzük magunkat elszigetelve és egyedül az életben, tennünk kell azért, hogy fejlesszük a szeretet és kapcsolatok kollektív érzését. Sajnos kultúrálisan elmaradottak vagyunk abban, hogy felismerjük a lehetőségeinket arra, hogy szeretet adjunk és fogadjunk. Pedig ezek a lehetőségek folyamatosan keresztezik az utunkat. Nagyon sokszor észre sem vesszük, nem hogy megragadnánk őket. Te felismered őket? Ha igen, akkor meg is élsz is az eséllyel? Ha ezt nem szalasztanánk el folyton, akkor sokkal elégedettebben és boldogabban élnénk az életünket. Nem csak vágyakoznánk a szerelem után, hanem megélnénk. Viszont sokunknak fogalma sincs arról, hogy hogy is néz ki az, amikor ténylegesen teszünk is az igaz szerelemért. Annyi dal, és annyi film szól a szerelemről, mégis arról igazán kevés, hogy mennyit kell tennünk érte. Nem csak azért, hogy megtaláljuk, hanem azért is, hogy hosszú távon fenntartsuk magunkban és a társunkban is.
A mai számító társadalomban sajnos sokszor reflexszerűen aszerint értékeljük a találkozásainkat, hogy mekkora kapcsolatépítési potenciál van benne. Ez az, ami miatt hatalmas űr keletkezik a szívünkben. Te is érezted már, hogy olyan mintha az embereket már tárgyként kezelnék a világban? Mintha nem számítana, ki mit érez. Egyesek még azt is megengedik maguknak, hogy kényük-kedvük szerint járkáljanak ki-be az életünkbe, mit sem foglalkozva azzal, hogy mit okoznak ezzel bennünk. Ha valamiért nem vagy elég jó…nem baj, akkor viszlát…majd jön valaki más! Az emberek nem tárgyak. Az egymással való kapcsolat hiánya nagyon fontos kérdés.
Napjainkban az emberek úgy szervezik az életüket, hogy minél kevésbé függjenek közvetlenül másoktól. Gondolj bele, teljesen természetes, hogy mindenki függetlenségre vágyik, hiszen rengeteg előnye van. A tudománynak és a technológiának köszönhetően már rengeteg mindent el tudunk intézni egyedül vagy akár csak egy kattintással. Ha valamilyen munkát el kell végezni, sokszor felbérelünk valakit. Ma már nem kell összehívni a családot, barátokat – ismerősöket, hogy segítsenek és közösen végezzük el a feladatokat. Ennek következtében az a feltételezés születhet bennünk, hogy mivel más ember nem szükséges a boldogságunkhoz, így a másik boldogsága sem fontos számunkra. Pedig ez nem vezet sehová, főleg nem a boldogsághoz.
Fejlesztenünk kell a másokhoz való kapcsolódás és a szeretet iránti tudatosságunkat, ami mindig összeköt bennünket. Hiszen ahhoz, hogy egy egészséges párkapcsolatot tudjunk kialakítani, ahhoz elengedhetetlen, hogy képesek legyünk kötődni. A kötődés tart majd bennünket közel egymáshoz. Ez az a képesség, ami az Igazi megtartásához, sokszor a megtalálásához is szükséges.
